Irodalom

Szepesi József: Rövid reggeli fohász

Szepesi József: Rövid reggeli fohász
 
Ne vekkercsörgés,

ne kakas, ne harang autóduda

motortülök költsön,
gyárkürt zenéje,
szirénavijjogás,
könnyű és súlyos
léptek reggelente,
az ESTI  HÍRLAP
fáradt zizegése
amint a szomszéd
szalonnát, sót csavar
talán az ÚJABB
ÁREMELKEDÉSEK
című rovatba
éppen, pelenkaszag,
teagőz-sikoly,
kávékotyogás /az
élet éltető,
friss jelenségei/
megmérni újból
egy túlterhelt napot
sorsom kíváncsi
értékmérlegén: most
és mindörökké
így legyen, add uram...

 

 

Rigó József: Hulló levelek

Rigó József: Hulló levelek

- Már kiírják őket is

a Természet jegyzőkönyvéből
s csak hullanak
hullanak
sárgán és címzetlenül
 
én felemelek egyet
olvasni kezdem
az a magasságos Úr üzen,
hogy vigyázzak magamra
 
rejtett írás ez
aszongyahogy:
 
te rigó jóska rigó jóska
már nincs neked se fészked
te rigó te rigó szállj szállj
fel hozzám lakni
 
mert ezek csak hullanak
mind hullanak
sárgán és címzetlenül..-
   

Lakatos Menyhért: Hajamba izzó zsarátot tűzök

Lakatos Menyhért: HAJAMBA IZZÓ ZSARÁTOT TŰZÖK

Rozsdás gondok hajlanak

vállaim fölé. kitépik keblemből a tegnap
jámbor vágyait.
Mert márványba fagyott sorsunk.
reszket a világ tenyerén,
hüllők őrzik elavult kincseit
 
Hajamba izzó zsarátot tűzök,
hószínű szalagom elviszi a szél
az éjszakák véres bokrétáját
összekötni.
 
Bőszült szelek hátán űzök borzos
cigány vágyakat,
szikrát csiholok villám szavakkal,
elrohadt századok égő csontmáglyája felett
lobogtatom tarka kendőmet,
s letépem világunk
elnyűtt mankójáról cifra szoknyám.
hogy ércnyelvű dobjaink ritmus zenéje
ne nyaldossa kőbocskorát
a megaláztatásnak.
 

Szécsi Magda: Szavak nélkül

Szécsi Magda: Szavak nélkül
 
Úgy gondoltam valamikor, hogy a
vakító narancsszínű reggeleken,
újraélednek a már eltemetett álmok,
vágyak, remények a megvilágosodott
emberi agyban, mint ahogy újraélednek
a mesebeli hétfejű sárkányok, és a
Nap új arca is az erdőszéli vízmosásban.
de ma reggel reménytelen és szomorú
vagyok, s lám, te is csak szavak nélkül
kiáltasz értem, hiába, mert a gyászos
fehérségű örök ismeretlenség, folyton
elkülönít bennünket egymástól, s az
emberektől. közös múltunk immár,
szétszóródott, haldokló gyöngyszemek
az időben...
   

1. oldal / 6